Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2011. május 20.
X. évfolyam 5. szám.
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály
Amnézia feje nagy győzelme után
(a rajongói folyvást ünnepelték)
az Amnézlendbe osont egy délután,
álruhában, hogy fel ne ismerhessék.
Testőrei a távolból követték
(mint szomjazónak víz - kellett a magány),
hogy az ígéretektől elhülyült nép
föl ne ismerhesse, ő van e tanyán,
csak átlagember, ki löki a kecskét,
majd itt vezeti vadul a dodzsemet,
és kicsiben vesz pénzügyekből leckét,
erre használva a játéktermeket.

Besietett a tükörútvesztőbe.
tükrök között az elsőbe nézett,
ujjongva látta, nem tellett időbe,
és hatalmas lett, mint az Égi Végzet.
Faggatni kezdte hát a tükörképét:
- Ugye, jó képmásom, nincs nálam nagyobb?
Én teremthetek háborút vagy békét,
tisztelnek a földi s égi angyalok.
- Ó, hatalmas vagy! – felelte a mása,
melletted még a Mont Blanc is csak parány,
és hangya az ég minden alkotása,
nagy művész vagy te az élet színpadán.

A nagy vezér most eggyel odébb lépett,
a második tükör előtt is megállt,
ámulva nézte a szemközti képet,
s amit látott, attól szava is elállt:
négyszeresére szélesedett válla,
mind a két karja akár egy tölgyderék,
s milyen férfias, kőkemény az álla!
- Hát ezért szerelmes minden hölgy beléd! –
súgta hízelgőn a foncsoros üveg -,
mert ilyen erős vagy, imád a világ,
ezért epekednek érted a szüzek,
ezért rebeg a nép teérted imát.

A nagy vezér feszítve tovább sétált.
Újabb tükör. Itt ránézett egy törpe.
- De kicsinek mutatsz, rút üveg – tréfált
hahotázva a vezér a tükörbe.
- Nono - felelte a képmás -, nálad én,
vedd észre, semmivel kisebb nem vagyok,
tudd meg tőlem hát, beképzelt nagylegény:
hogy valót mutatok, sosem torzítok.
A pártvezér fékeveszett haraggal
az igazmondóba rúgott egy nagyot,
ám kemény volt az, mint a kőfalakkal
védett vár, s a vezér sírva jajgatott.

( Tanulság, melyet úgyse fogad meg)

Ma sokra törsz de közeleg a másnap,
mikor rádöbbensz: nem a tükör görbe,
hatalmad vége csak neked lesz gyásznap,
s megtudod, milyen egy elűzött törpe.
Köves József:
Tükörútvesztő
Mit érünk a lobogókkal,
ha egyik-másik zászlónk selyme már
csak bosszúságból vörösödik,
amiért lengeni kénytelen tavaszok szelében,
holott kevélyen rázott rongy is lehetne?
Mit érünk a dobogókkal,
ha csupán elemezzük rajtuk a hősiességet,
anélkül, hogy egyszer is nevén neveznénk?
(Csoda-e, ha a fa
- amelyből a dobogó megácsoltatott -
visszavágyik a megműveletlen rengetegbe,
ahol legalább tartalmas madárcsicsergéshez
szolgáltak szószékül az ágai?)
És mit érünk a hősiességgel,
ha indulattalan és óvatos fontolgatások
biztosítják nekünk a mindennapi békét,
ahelyett, hogy szenvedélyes
és merész meggondolások
friss szelei lehelnék életre a Béke mindennapjait?
Egyáltalán: mit érünk önmagunkkal,
ha a lobogó és a dobogó úgynevezett újraértelmezése
értelmetlenné teszi hajdani hőseink
fontolatlan meggondolásait
s csírájában fojtja el a mai hős-jelöltek
amúgy sem egyértelmű vállalkozókedvét?
Miért korszerűtlen nekünk
a lobogókban a lobogás,
a dobogókon a szívdobogás,
a hősiességben a tudatos vakmerőség?
Jó lenne olykor újra elolvasni
múzeumokban porosodó,
rongyos zászlóink feliratát:

PRO
(és folytassuk szótagolva, hogy a köznép
- miután jó ideje birtokolja - meg is tanulja végre)
LI-
BER-
TA-
TE.

(1975)

Baranyi Ferenc
Lobogók és dobogók
Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza omlott és orgonák,
mikor a ló elleni készült.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek,
az ég kék vállán ült a hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterült hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a Göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terült a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S hogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájukszagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak összevissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irigységükben elhervadtak
az aranyszirmú csillagok.

Juhász Ferenc
Csikóellés
Olvasótáborunk gyarapodását örömmel fogadjuk, még akkor is ha azok a Tartalomfelügyeleti Főosztály tagjaiból adódnak és hivatalból kényszerűlnek verset olvasni. Egy kis kultúra senkinek sem árt.

Könyvajánló
Kovács József Hontalannak

Ne feledd a kövek jóságát
Nem engedik
hogy megszökjenek
amiket alájuk temettél
és vigyázzák a szikrát
hogy minden körülmények között
képes legyél a tűzgyújtásra
Gondolj esőszelíden
a májusi könnyező felhőkre
Őrizd arcodon az anyaföld mosolyát
s ha már azt hiszed
mindent felzabáltak előled
az éhenkórász farkasok
ne vonyítsd velük
az elégedetlenkedés kánonját
Vonulj tovább
Vidd szívedben
a kövek alatt őrzött hűséget
szemed fekete tengerében a sókristályokat
és egy fűszálat
hogy pengéjével el tudd
metszeni a sötétség nyakát

Pethes Mária
Legyél veszélyes! –
1750-1792
Carlo Besozzi
Oboa Concerto
Andante
City of London Sinfonia
Nicholas Ward vezényel.
Anthony Camden oboa.
Tudomásul csak azt ne kéne vennem,
   hogy jönnek ifjak még utánam is,
az öröm  kikben nem rozsdás – de bennem?!
   Számomra már e szép május hamis!
Csak tudomást ne kéne venni róla:
   az ő álmuk merész még és szabad,
s mit tudhatom, nem válik-é valóra?-
  Az enyém már mind rég álom maradt.

Nem az a baj, hogy annyi volt, amennyi
   (másnak még ennyi sem jutott talán),
csak bírtam volna birtokomba venni
   jobban, mit egy nap, egy év hoz reám!
Csak most ne kéne visszanyúlni sírva,
  hogy hol  van, jaj, mit kaptam  s elveszett,
mit nem használtam úgy, mint volt megírva,
  s most írhatok már róla verseket!

Nem az riaszt, hogy őszültét hajamnak
  már nemcsak szemmel – szívvel is tudom;
nem is csupán, az évek hogy rohannak –
  csak az, hogy őket  semmiért  adom.
Szót sem szólnék, ha visszanézve néha
  láthatnék mást, mint puszta terveket,
melyek közül nem ért még egy  se célba,
  s hogy érhet még, remélni sem lehet!

Csak biztathatná még magát az ember!
  Csak vélhetné, hogy mégis van remény!
Ki önmagával szembenézni nem mer:
  legocsmányabb – csak ezt ne sejteném!
De legalább hihetném bárki másnak,
  hogy  tévedek,  letörtem túl hamar,
s ne hallanám üres  vigasztalásnak,
  ha rám pirít, hogy  túl sötét e dal!


Uhrman Iván
KESERŰ MÉRLEG

Indulnék már hernyórágta leveleken át,
kiáltozhatna utánam fekete seregély-raj,
kötözném sárgarigó-füttyel a hajnalt,
cinege-dallal jelzők vörös szemeit,
de vállamra teszi kezét a labdarózsa-csokor,
és visszanyom álmomba májusi denevér-csipogás.
Mennék már kifordítani sarkaiból az éjszakát,
kiráznám frissen nyírott hajamból gondjaim,
sétálnék langyos harmatban,
lesnék pitypang-ölelést öreg kút mögül,
de kötözik lábaim ólom-súlyokkal a sínek,
visszahúzzák pilláim redőnyeit
az ablakokhoz verődő lepkék szárnyai.
Nyújtóznék már reggeli fényben,
kapnám magamra gönceim,
vinnék mosdó-tálat a Napnak,
terítenék vállára arany-törölközőt,
de fejbe ütnek apró bunkóikkal az órák ketyegései
és lemerülve a zsibbadás iszapjába
hal-módra fúrja magát agyamba a csönd.
Ketykó István
Lesnék pitypang-ölelést

Mint a hirtelen jött gyerekkori láz, úgy rohanta meg őket a pecázás vágya. A tanév első biológiaóráján a halakról volt szó, az öreg tanár elérzékenyült hangon beszélt a horgászásról is, fiatalkori élményeit idézgette, amikor a szülőfaluja határában levő folyócskából kapkodták ki a keszegeket. Úgy mondtuk akkor, „aprítottuk őket”, emlékezett finom mosollyal a derék, idős bácsi, aki nem sejtette, hogy Sanyiban és Laciban mi indult meg hirtelen.
Ez a két derék tizenhárom éves fiúcska sülve-főve együtt volt, ahol lehetett. Hangos szó soha nem esett köztük, pedig kicsiny koruk óta ismerték egymást. Nem csupán osztálytársak voltak, hanem barátok is, a környéken sokan azt hitték, testvérek, már azért is, mert egy házban laktak. Ez a nagy bérház nagy titkok tudója volt, mint megannyi társa Pesten. Tudta azt, amit a lakók is tudtak: ki, hogyan viselkedett, mit tett néhány éve, amikor lángba borult a város. Amikor október végén, november elején a két fiú szülei több alkalommal ordítoztak egymással, aztán meg köszönés nélkül nézte levegőnek felnőtt ember a felnőtt embert.
                                                                       tovább>>>
Kaiser László
BARÁTSÁG
haragzöld lapu
bodzacsillagok
a tök sárga bunkere megremeg

ganéjt hánynak
a felrobbant időben
a morcos istenek

hol ganéjt hánynak
hol fuvoláznak
villámként villan a villahegy

dicsértessék
fuvolák futamával
ha gombosodik a trágyabegy

fűszerillatú
időket élünk
örömét csak az lelheti meg

kinek telkén
ganéjt raknak púposra
a morcos istenek
Rózsa András
profán mítosz
A toronyóra most verte a hármat.
Az éj ásító torka tátong,
bele harapott az égbe, lenyelte sorba a fákat ,  
csak kialudt szemű házak, fakulnak fogai helyén.
Nem jön az álom.
Csak ülök a balkonon és várom,
hátha lecsap rám, de csak les bagolyszeme,
s arcomba csap a lehelete.

Kukát borítanak valahol a kutyák,
árnyék testük nagyot koppan, teríti szutykát,
s körötte hirtelen préda lesz az élet.
Az  utcák kövén, szétnyirkál
fekete kartonpapírok a foltok,
lapulnak, fekszenek,
az esti szem magányuk közöttük botladoz,
s az egymáshoz épült függőlegesek,
lebénult lábak és karok. 

Selyemgyökere lett a kerítésnek,
ahogy a pocsolyák vizében vonala megremeg,
mellette kövek szárítóznak,
mint sok csupasz gyerek, ha fűben hempereg.

Egyre hűvösebb az este,
didergőbb lett a fák közt a pára,
szemfedő terült a hold arcára.
Elnyom a nyugalom,
lassan álmoskönyvébe zár,
párna pihékhez bújik a varázs,
szívemben lelassul a kalapácsok hangja,
csak az  utcaképét cipeli az agyam motorja.

Látom még,
hogy egy fáradhatatlan fénykerék,
villog sárgán, a kereszteződésben,
ahol egy ember támolyog,
foltja újra és újra más, 
ahogy a fény hunyorog.

Lehet, hogy le kéne írnom,
- bámész semmittevés helyett -
megírni, hogy nem történt
semmi lényeges, csak láttam,
az esti utca báját, s te átaludtad ezt....




Németh Tibor
Este az utcán
PORCELÁNEMBERKÉK ISZONYÚ GŐGJE
kapaszkodásuk virágra: átok;
hullton hullatnak benned virágot,
hullásod félelmén kapnak erőre.
Asszonytest, embertest, igázott – pőre,
kristálylétükben ezer halál-ok
villámló tényét meggyávult látnok
piacra hurcold és ne lepedőre!
Rettentsen sejtelmes tudásod állig,
magadtól magad asszonyba zártan
ne hidd, hogy arcod, ha álarccá válik
megnyugszik nőd e rongy pusztulásban,
s baltás utódod csillaggá vállal,
kit cserép igéz dúlt látomással.


Nógrádi Gábor



Kígyóbőrét újra levedli az idő,
az erdők fölött szerelmes szél fütyül,
tavaszodik. A porrá aszott avar
elmúlás-szagába jázminillat vegyül.

Te elindultál rég a messzeségbe,
látom, ahogy zsugorodik alakod,
fogaid köpöd a hónapok lábához,
hulló hajadnak emelsz kalapot.

Ahová igyekszel ott több a jázminillat?
A napfényben ragyog a végtelen?
S, ha kérlek, hozol az élet vizéből,
mondd, hozol a markodban nekem?

Millei Ilona
Tavaszodik

Click here to add text.
Szántó Piroska
festőművész
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Következő oldal>>>
l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Baranyi Ferenc:
Lobogók és dobogók
Juhász Ferenc: Csikóellés
Kaiser László: Barátság
Ketykó István:
Lesnék pitypang-ölelést
Köves József: Tükörútvesztő
Millei Ilona: Tavaszodik
Németh Tibor: Este az utcán
Nógrádi Gábor: Porcelánemberkék
Pethes Mária: Legyél veszélyes!
Rózsa András: profán mítosz
Uhrman Iván: Keserű mérleg

Andrassew Iván: Az igazgató
Bodó Csiba Gizella: Kerti parti
Csiki András:
Nehéz hűség balladája
Demeter Zsolt: Májusi zöldben
Kajuk Gyula: Koldus, kutyával
Kamarás Klára: Mákvirágok
Kaskötő István:
Tavaszi nagytakarítás
Lehoczki Károly:
Elgurult gyöngyök
Péter Erika:
A természet menyasszonya
Petőcz András:
mozdíthatatlanul és súlyosan
Zsidov Magdolna: Találkozás

Bárdos László: Fáj valahol
Bittner János:
Egyszerű szavakkal
Debreczeny György:
Én bezzeg rosszul jártam itt
Fetykó Judit: Mind
Forgács László:
Víztükröt vizsgálva
Költő Nagy Imre:
Anyám a viharban
Koosan Ildikó: El sem hiszem
Lelkes Miklós: Híd
Ódor György: Már megint
Sárközi László: Őszi napfény
T. Ágoston László: Mofetta
Vihar Béla:
Körfelirat a Sátán gyűrűjén

Tartalom
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
próza, versek
4. oldal
elfeledettek
5. oldal
mikrószkop
6. oldal
klasszikusaink
István Marián
versek
Sárközi László
A fák szívósságával
(portré)
Csokonay Vitéz Mihály
versek
l